A háborúk tárgyalásokkal végződnek, de a harcmezőkön dőlnek el a feltételek. Egy évvel Putyin agressziójának kezdete után sem kivehető, mi vethet véget a százezrek halálát hozó öldöklésnek. Az ukránok fáradtak, de nem adják fel, tavaszi ellentámadásukban bíznak. A Krímmel zsarolhatnák meg a belharcok jeleit mutató Kremlt. Az oroszokat senki sem kérdezi, akarnak-e még harcolni.
A háború áldozatainak számáról sem Oroszország, sem Ukrajna nem közöl hivatalos adatokat. Független becslések százezret meghaladó veszteségről szólnak mindkét oldalon, ebbe a halottakat és a sérülteket is beleszámolják. A kérdés a kettő aránya. A becslésekkel óvatosan kell bánni, de abban konszenzus van, hogy ukrán oldalon jobb a sérültek túlélési esélye. Közelebb ugyanis az ellátási pont, és a hadvezetés is figyel a mentésre, szemben az alig képzett sorkatonákat, etnikai kisebbségeket, börtönből verbuvált bűnelkövetőket a frontra vezénylő oroszokkal. A veszteségek ötöde lehet a halott az ukránoknál, a másik oldalon egyharmadnál is több. (Eddig hivatalosan igazolható adatok alapján tizenkét kárpátaljai magyar katona esett el a háborúban.)
Ukrajnában tehát az évfordulón gyászolnak, és bár joggal büszkék arra, hogy az ország most is ellenáll az agresszornak, érezhető a bizonytalanság és az elkeseredettség. Ha a pillanatnyi helyzetet tekintik, sok pozitívumról nem tudnak beszámolni.
Az infrastruktúra elleni támadások nem törték meg az embereket, de az áram és fűtés nélkül kihúzott esték mindenki energiáját lemerítették. A gazdaság szabadesésben zuhan. A legtöbb család megannyi darabra szakítva: a harcképes férfiak a keleti fronton, a kisgyerekes anyák nyugati országokban, az idősek pedig rendkívüli nélkülözésben őrzik, amijük maradt. Mind megtanultak napról napra élni, de szükségük lenne valami kapaszkodóra, hogyan érhet véget a vérontás, mikor szabadulnak a napi légiriadótól, áramszünettől, esti kijárási tilalomtól.
Messze van már Herszonnak a kijevi főtéren, a Majdanon is megünnepelt visszafoglalása.