A magyar hírszerzés korábbi vezetője és Margaret Thatcher egykori beszédírója beszélgettek az EU-bővítés jövőjéről Tusványoson. A téma különösen fontos a Fidesznek, az orosz-ukrán háború pedig ismét aktuálissá tette az unió egyik legnagyobb elmaradását, az európai integráció befejezését. Furcsa módon a magyar kormány egyszerre szorgalmazza és hátráltatja a bővítést, de a valódi problémák strukturálisak, és nem fognak egyhamar megváltozni.
Mozgó célpont – Az Európai Unió bővítésének jövője címmel tartottak panelbeszélgetést szerdán Tusványoson Bunford Zsolt, a Külgazdasági és Külügyminisztérium helyettes államtitkára, korábban a hírszerzés vezetője, és John O’Sullivan brit konzervatív politikai kommentátor részvételével. O’Sullivan jelenleg egy fideszes agytröszt, a Danube Institute elnöke, de korábban volt a Szabad Európa alelnöke, és egy ideig Margaret Thatcher beszédírója is.
A cím telitalálat, a téma pedig azért különösen érdekes, mert az Európai Bizottság egyetlen magyar biztosa, Várhelyi Olivér felel a szomszédság- és bővítéspolitikáért, immár négy éve. Az EU-bővítés mára szinte az egyetlen terület, ahol Magyarország konstruktív együttműködést folytat az unióval, nem bot a küllők között, sőt néha még pedálozik is.
Jelenleg hat országnak van tagjelölti státusza: Albániának, Montenegrónak, Észak-Macedóniának, Szerbiának, Törökországnak, legújabban pedig Moldovának és Ukrajnának. Bosznia-Hercegovina, Grúzia és Koszovó potenciális tagjelöltek.
A csatlakozásnak világos feltételrendszere van, ezek mindig országspecifikusak, ahhoz pedig, hogy egy országgal az EU egyáltalán elkezdje a tárgyalásokat, teljesítenie kell bizonyos alapfeltételeket, ezek az úgynevezett koppenhágai kritériumok. Vannak országok, amelyeket az unió tulajdonképpen évtizedek óta „előszobáztat”, ahogy Bunford Zsolt fogalmazott, vagyis újabb és újabb feltételeket talál ki, vagy egyszerűen hagyja elhalni a tárgyalásokat, mert hiányzik a folyamathoz szükséges politikai akarat.
Ahhoz ugyanis, hogy egy ország csatlakozzon az Európai Unióhoz elsősorban az kell, hogy az unió tagjai – közülük is főleg a nagyok, mint Németország vagy Franciaország – azt akarják, hogy csatlakozzon. Legutóbb 10 éve fordult elő ilyen, akkor Horvátországot vettük fel, a legutóbbi nagy hullám pedig közel 20 évvel ezelőtt volt, 2004-ben egyszerre lépett be Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Csehország, Málta, Ciprus, és a Balti-államok.
A belépéssel járó nehézségek több országra is sokkszerűen hatottak és egy időre súlyos gazdasági, társadalmi feszültséggel jártak – emlékeztetett John O’Sullivan. Összességében azonban az EU-bővítés mérlege pozitív, idővel jobb lett a csatlakozóknak és az uniónak is, és nem csak anyagi-gazdasági értelemben. A fő indok a bővítés mellett most is a térség stabilizálása, különösen igaz ez a Nyugat-Balkánra, ahol az unió jelenleg is fontos szerepet tölt be, például az EUFOR ALTHEA EU-NATO közös válságkezelő műveleten keresztül Boszniában, amelynek Magyarország is a tagja, sőt Böröndi Gábor, a Honvéd Vezérkar főnöke májusban arról beszélt, hogy a Magyar Honvédség ambíciója, hogy 2024 második felében – amikor Magyarország lesz az Európai Unió soros elnöke – magyar parancsnok álljon az uniós békefenntartó misszió élén.
Ezt most Bunford is megerősítette, és hangsúlyozta, fontos lenne, hogy az unió felelősségéhez mérten vegyen részt a Balkánon a béke fenntartásában és a gazdasági felzárkóztatásban, ezeknek az országoknak a stabilitása ugyanis az egész szövetség érdeke, Magyarországnak a fizikai közelség miatt különösen. Felidézte, hogy Észak-Macedónia a szó szoros értelmében megváltoztatta a nevét, hogy egyről a kettőre jusson a csatlakozási tárgyalásokban, és jelenleg is újabb alkotmánymódosításokat tervez. Ezeket az áldozatokat pedig el kellene ismerni.
Moldovának és Ukrajnának az orosz-ukrán háború miatti rendkívüli helyzetre hivatkozva gyorsított eljárásban adott tagjelölti státuszt az EU. Ezeknek az országoknak az EU-tagságát Magyarország támogatja is, ugyanakkor tény, hogy az évek óta „előszobáztatott” balkáni országokból minimum vegyes érzéseket vált ki, ahogy Ukrajna és Moldova megelőzi őket a kanyarban.
John O’Sullivan szerint ugyanakkor a háború lehetőség is, hiszen a háborúkat lezáró békefolyamatok esélyt adnak arra, hogy az azelőtt érvényben lévő nemzetközi rendet megváltoztassuk. Ukrajna háború előtti lakossága 40 millió fő, a területe nagyobb mint Franciaországé, ekkora állam legutóbb 2004-ben lépett be az EU-ba, Lengyelország pedig időközben – különösen déli szomszédaival kiegészülve – közel olyan fontos tagállam lett, mint Németország vagy Olaszország. Ukrajna felvétele az Unióba tehát óriási lépés lenne, egy ilyen óriási lépés mellé pedig könnyebb hozzácsapni a 2,8 milliós Albániát, a 2,5 milliós Moldovát, a 2 milliós Észak-Macedóniát vagy az alig 600 ezres Montenegrót.
Szerbia vagy Bosznia már nehezebb kérdés O’Sullivan szerint, Szerbia az országot jellemző imperialista nacionalizmus miatt, Bosznia pedig azért, mert a daytoni béke által szabályozott államberendezkedés nem integrálható az EU-ba, ráadásul egyre élesebb a feszültség a boszniai Szerb Köztársaság és a bosnyák, valamint a horvát vezetés között. Szerinte ugyanakkor valamiféle tervvel számukra is elő kell állni, a bővítésnek nincs alternatívája.
O’Sullivan a bővítés legnagyobb akadályának az EU jelenlegi döntéshozatali rendszerét látja, azt, hogy például közös kül- és biztonságpolitikai kérdésekben egyhangúlag kell dönteni, márpedig a legtöbb tagállam nem szívesen adna vétójogot Belgrádnak vagy Kisinyovnak.
Az egyhangú döntéshozatalt régóta kritizálják egyes tagállamok, különösen, mióta egyre gyakoribb magyar és lengyel részről a vétó, vagy az azzal való fenyegetés. A kritika rendszerint a nagyobb tagállamok felől érkezik, amelyek vétó nélkül is érvényt tudnak szerezni az akaratuknak, vagy el tudják kerülni, hogy egy számukra kedvezőtlen döntés szülessen. A kisebb tagállamoknak ellenben gyakran ez az egyetlen eszköz marad a kezükben, és nem szívesen válnának meg tőle. Annyira valószínűleg nem is kell emiatt aggódniuk: az egyhangú döntéshozatalt csak egyhangúlag lehet eltörölni.
A bővítést minden lehetséges fórumon és alkalommal szorgalmazó magyar kormány is természetesen tisztában van azzal, hogy az egyhangú döntéshozatal a balkáni országok felvételének legnagyobb akadálya, ugyanakkor vétóval épp mi élünk az utóbbi időben a legtöbbször. A Válasz Online gyűjtése szerint az elmúlt hat évben Magyarország adta le az uniós külpolitikai vétók hatvan százalékát, míg a többi 26 tagállam osztozik a negyven százalékon. Az EU attól fél, hogy ha felvesz még két Magyarországot tényleg megbénul. Így kerültünk abba a szuperpozícióba, hogy egyszerre vagyunk a bővítés leghangosabb szószólói, és a legjobb példa ellene.