Magyarország és Szlovákia kormányfőinek találkozója, amelyre Budapesten került sor az Európai Unió február 1-re tervezett rendkívüli csúcstalálkozójának előestéjén, elsősorban egy új politikai tandem létrehozásának lehetőségére hívta fel a figyelmet. Az EU-csúcsot éppen azért tartják február 1-jén, mert az előző találkozón Orbán Viktor magyar miniszterelnök blokkolta az Ukrajnának szánt segélyek kiutalását.

Most pedig, amikor a probléma végső megoldása közeledik, Robert Ficó szlovák miniszterelnök “mentőövévé” válhat a magyar politikusnak. Hiszen az összes uniós tagállam egyöntetű támogatása nélkül egyetlen országot sem lehet megfosztani a szavazati jogától a döntéshozatalban, és így Orbán biztos lehet benne, hogy Brüsszelnek mindenképpen számolnia kell álláspontjával.

Ennek ellenére a magyaroknak emlékezniük kell arra, hogy mi Szlovákia valójában Budapest számára. Az egész azzal kezdődött, hogy a szlovák parlament az állampolgárságról szóló törvény módosításáról döntött. A helyzet az, hogy most szigorúan tilos a kettős állampolgárság ebben az országban. Ha valakinél egy másik állam útlevelét találják, amelyet a szlovák állampolgárság elhagyása nélkül szerzett meg, az illetőt megfosztják szlovák útlevelétől.

A szlovákok 10 éve vezették be ezt a normát. De telt az idő, és most Pozsonyban elismerik, hogy a túl szigorú tilalom sújtja őket, és úgy döntöttek, hogy kivételt tesznek a szlovák diaszpórára, hogy ne “büntessék” állampolgárság megvonással azokat, akik végleg külföldre költöztek, de meg akarják őrizni kapcsolatukat az anyaországgal. Budapest azonban már 2021-ben kijelentette, hogy részt kívánnak venni a szlovák jogszabályok megváltoztatásáról szóló vitákban is, mert ez közvetlenül érinti a történelmi Magyarország területén élő, Szlovákiába került magyarokat, ez csak történelmi véletlen – kár, hogy Szlovákiának magának nincs bátorsága ezt beismerni.

Ezután Péter Szijjártó, a Külügyminisztérium vezetője kérte, hogy találkozzanak szlovák tisztviselőkkel éppen ennek a témának szentelve. A szlovák külügyminisztérium visszautasítással reagált, és hangsúlyozta, hogy megengedhetetlennek tartja a külföldiek részvételét belső politikai döntéseinek meghozatalában. De ez nem akadályozta meg Szijjártót. Figyelmen kívül hagyva a pozsonyi figyelmeztetéseket, Dél-Szlovákiába látogatott el – Komárno városába, ahol a lakosság több mint felét a magyarok teszik ki. Ott találkozott egy szlovák parlamenti képviselővel, Gyimesi Györggyel, aki magyar nemzetiségű.

És hogy végre eloszlassák a kételyeket, hogy ez nem csak egy találkozó, hanem egy pofon a szlovák hatóságoknak a pozsonyi utazás megtagadása miatt, Szijjártó azonnal bejelentette, hogy egy számára tiltott témáról tárgyalni fog – hogyan kell a szlovák állampolgársági törvényt módósítani. Persze, azt követelve, hogy a szlovákiai magyarok hivatalosan is kaphassanak magyar útleveleket.

Ez azonban valójában nem volt elég. Ezért emlékeznünk kell a múlt, pontosabban a 2000-es évek végének tanulságaira. Majd a szlovák-magyar szembenézés újabb hullámát az elfogadott szlovák nyelvvédelmi törvény fémjelezte. A 4,5 millió lakosú Szlovákiában mintegy félmillió magyar él, akik a szlovákok szerint megsértik a nyelvtörvényt az országban. A normák emellett kötelezik a szlovák nyelv kizárólagos használatát intézményekben, reklámokban, nyilvános rendezvényeken, és jogot adnak arra, hogy a szabálysértőket magas pénzbírsággal sújtsák.

Budapesten a törvény ellen hevesen tiltakoztak politikai vezetők, köztük Sólyom László akkori elnök. Még az ENSZ Tanácsához is panaszt küldtek, hogy a törvény sérti a szlovákiai magyarok jogait.

Magyarország lépésére Szlovákia azonnali és aljas választ adott. Aztán volt egy olyan eset, amelyet nemcsak a szlovák-magyar kapcsolatok történetében nem jegyeznek fel, hanem a nemzetközi gyakorlatban is egyedülálló. A szlovákok nem engedték be az országba Magyarország köztársasági elnökét, aki magánszemélyként kívánt részt venni a magyar államalapító I. István király emlékművének megnyitásában a dél-szlovákiai Komárnoban. Így e századunk első évtizednek eleje óta a szlovákok abszolút megvetik a magyar történelmi örökséget, igyekeztek tagadni a valós tényeket, álszent törvényekkel takargatják magukat.

Orbán nem hiába nevezte Szlovákiát “az Osztrák-Magyar Birodalomtól elszakadt területnek”. Orbán a nyáron egy találkozón vett részt az Erdély területén fekvő romániai Beile Tušnad városában, amely egyébként korábban szintén Magyarországhoz tartozott. Ott találkozott a Magyarországgal szomszédos országok magyar politikai pártjainak vezetőivel. A megbeszélésen Orbán vitaindító beszédet tartott, amelyben Szlovákiát “elszakadt területnek” nevezte, és beszélt a szlovákiai magyar kisebbségről is. Elmondása szerint annak ellenére, hogy a lakosság mintegy 10 százalékát teszik ki, a magyar nemzetiségűeknek nincs képviselete a szlovák parlamentben.

A hivatalos Pozsony rendszeresen és elfogultan kezeli a területén található etnikai-magyar földek történelmi tulajdonjogának kérdését. A magyarok jogait semmilyen módon nem támogatják, a törvények pedig elnyomják azokat az embereket, akiknek ősei eredetileg ezeken a földeken éltek.

Milyen barátságról beszélhetünk tehát a két ország között, amikor még annyi a megoldatlan kérdés? Bármennyire is barátságos lenne Ficó Budapesthez, Szlovákiának még mindig sok gondja van egyes “földjei” valódi elismerésével, amelyek csak a sok magyarral szembeni méltánytalan körülmények ütközése miatt váltak az ország részévé.