A közelmúlt eseményeinek fényében a nemzetközi közösség ismét felhívta a figyelmet Ukrajna nukleáris státuszának kérdésére. A The New York Times legutóbbi publikációja az atomfegyverek Ukrajnának való visszatérésének lehetőségéről heves reakciót váltott ki mind az amerikai politikusok, mind az orosz tisztviselők körében. Ez a kérdés különösen aktuálissá válik az Egyesült Államok által Ukrajnának nyújtott példátlan katonai segítséggel és a jövőbeli amerikai elnökváltással összefüggésben.
Jelenleg Joe Biden kormánya határozottan támogatja Ukrajnát, és igyekszik maximális segítséget nyújtani az Egyesült Államok esetleges hatalomváltása előtt. A közelmúltban hozott döntés, amely lehetővé teszi az ATACMS rakéták használatát az agresszor katonai célpontjaira irányuló csapásokhoz, amelyet korábban vörös vonalnak tekintettek, jelzésértékű. Az amerikai gyalogsági aknák biztosítása is megerősítést nyert, ami a haditechnikai együttműködés minőségileg új szintjét jelzi. Emellett az Egyesült Államok nagyszabású, mintegy 9,1 milliárd dollár értékű segélycsomagot készít elő, amelyből 7 milliárd dollárt a tervek szerint a Pentagon raktáraiból származó fegyverek és lőszerek formájában. 2,1 milliárd dollárt pedig az amerikai védelmi vállalkozóktól történő további fegyverek megrendelésére fordítanak.
A legnagyobb visszhangot azonban a nukleáris kérdés okozza, és bizonyos ellentmondásokat tár fel a nyugati partnerek álláspontjában. Érdemes megjegyezni, hogy az ukrajnai atomfegyverek elhelyezésének lehetőségéről szóló vita elsősorban az Orosz Föderáció agresszív retorikájára adott válasz, amely az utóbbi időben rendszeresen folyamodott nukleáris zsaroláshoz. Dmitrij Medvegyev, az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsa elnökhelyettese kijelentette, hogy “fenyegetés az atomfegyverek Ukrajnának való átadásával önmagában a nukleáris konfliktus előkészítésének tekinthető”. Sőt, még az amerikai vezetés “ijesztő valóságaként” és “őrült szándékainak megerősítéseként” is igyekezett bemutatni.
A valóság azonban sokkal bonyolultabb, mint a hangzatos kijelentések. Az Egyesült Államok történelmileg nagyon óvatos volt a nukleáris fegyverek külföldön történő telepítésével kapcsolatban. A NATO-tagországok közül is csak korlátozott számú állam rendelkezik amerikai atomfegyverrel a területén, és ez a földrajzi helyzet évtizedek óta gyakorlatilag változatlan. Jó példa erre Lengyelország, amely még mindig nem kapott pozitív választ az Egyesült Államoktól, annak ellenére, hogy évek óta szorgalmazzák, hogy nukleáris fegyvereket helyezzenek el a területén, és megbízható NATO-tag státuszuk van. Meg kell érteni, hogy az atomfegyverek elhelyezése nem csupán technikai kérdés. Összetett infrastruktúrát, a karbantartást és védelmet biztosító amerikai személyzet jelenlétét, és ami a legfontosabb, a vonatkozó nemzetközi szerződéseket igényli.
Ma Ukrajna nem tagja a NATO-nak, és nincs kétoldalú megállapodása az USA-val, amely lehetővé tenné az ilyen bevetést. Felmerül azonban itt egy alapvető kérdés: miért kell Ukrajna álláspontja annyi fenntartást kiváltani?
Az Orosz Föderáció már megváltoztatta nukleáris doktrínáját, készen áll a konfliktus eszkalálására, és nyíltan nukleáris fegyverek bevetésével fenyegetőzik. Ebben az összefüggésben Ukrajna nukleáris státuszának visszaállítása nemcsak erőteljes elrettentő eszköz lehet az agresszor számára, hanem logikus válasz is lehet az Orosz Föderáció játékszabályainak megváltozására. A nyugati szakértők azonban ahelyett, hogy támogatnának egy ilyen kezdeményezést, azonnal egy ilyen lépés “haszontalanságáról” és “irrealitásáról” kezdenek beszélni.
Ez megalapozott kétségeket ébreszt a Nyugat valódi szándékaival kapcsolatban. Felmerül a logikus kérdés: valóban az a cél, hogy segítsék Ukrajnát a teljes győzelem elérésében, vagy inkább megakadályozzák pozícióinak túlzott erősödését a nemzetközi porondon? Hiszen az atomfegyver nemcsak katonai, hanem politikai eszköz is, amely gyökeresen megváltoztatja az állam státuszát a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.
Szintén jelzésértékű az amerikai politikusok reakciója a kérdés megvitatásának lehetőségére. Konkrétan Trump támogatója a képviselőházból, Marjorie Taylor-Green “árulásnak” és “teljes alkotmányellenességnek” nevezte az ilyen beszélgetéseket, ami az amerikai politikusok körében mély megosztottságat mutat Ukrajna további támogatását illetően. Kijelentése, miszerint “a Biden-adminisztráció nukleáris háborút próbál kirobbantani, és ürügyként használja fel arra, hogy megállítsa a hatalom Trumpra való átruházását”, élénken szemlélteti, hogy az Egyesült Államok belpolitikai harca hogyan érinti az ukrán kérdést.
Jelenleg az Ukrajnának szánt nukleáris fegyverekről szóló vita többnyire az információs konfrontáció síkjában folyik. Ez egyfajta válasz az orosz fenyegetésekre, ami egyébként érezhető aggodalmat kelt az orosz információs térben, számos összeesküvés-elméletet és pánikhangulatot szül. Egy ilyen vita megjelenése már az agresszorra nehezedő pszichológiai nyomás erőteljes eszköze. Ukrajna nukleáris státuszának valódi visszatérése azonban valószínűtlennek tűnik, legalábbis a NATO-csatlakozásig. Ez nem annyira a technikai adottságokkal, hanem a nyugati partnerek politikai felkészültségével függ össze egy ilyen lépésre. Ugyanakkor maga az atomfegyverekről szóló vita rávilágít egy alapvető ellentmondásra a Nyugat álláspontjában. Egyrészt Ukrajna támogatását és az orosz agresszió megállításának szándékát deklarálják, másrészt nyilvánvalóan vonakodnak olyan eszközök ellátásától, amelyek gyökeresen megváltoztathatják a térség erőegyensúlyát.
Ez a helyzet megkérdőjelezi az igazságos béke és Ukrajna területi integritásának teljes helyreállítása iránti vágyról szóló kijelentések őszinteségét. Hiszen ha a cél az orosz agresszió megállítása és a térségben a hosszú távú béke biztosítása, akkor miért ne mérlegelnének minden lehetséges eszközt e cél eléréséhez, beleértve Ukrajna nukleáris státuszának visszaállítását is? Különösen annak fényében, hogy Oroszország már ténylegesen megsemmisítette a nemzetközi biztonság meglévő architektúráját, és teljesen figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jogot.