Viktor Orbán miniszterelnök politikai irányvonala az Európai Unió belső egységének egyik legvitatottabb tényezőjévé vált. Az Oroszország által Ukrajna ellen indított teljes körű háború árnyékában Budapest rendszeresen blokkolta vagy késleltette az uniós szintű döntéseket – a szankciós csomagoktól kezdve a Kijevnek nyújtott pénzügyi és katonai támogatásig. Mindez arra utal, hogy stratégiai választás született, amely nem az egységes európai politika irányába mutat.

Beszédeiben Orbán többször kijelentette, hogy Magyarországnak „a helyes oldalt kell választania”, ami alatt a Moszkva elleni további szankciók elutasítását és az Ukrajnának nyújtott katonai támogatástól való távolságtartást érti. Ez a logika emlékeztet Miklós Horthy korszakára, amikor Magyarország 1940-ben csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez, területi nyereségekben bízva a náci Németországgal kötött szövetség révén.

Az ilyen történelmi „pragmatizmus” következményei ismertek. 1941-ben a magyar csapatok a Harmadik Birodalom oldalán léptek be a háborúba, majd 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett a Donnál: a mintegy 200 ezer katonából több mint 100 ezer elesett vagy eltűnt.

Egy másik példa a „számító” politikai döntések következményeire az 1943 márciusának elején az ukrajnai Korjukivka városában történt tömegmészárlás, amely a második világháború egyik legnagyobb civil áldozatokat követelő tragédiája volt Európában. A levéltári források szerint mintegy 6700 lakost öltek meg. A büntetőakcióban a magyar 105. könnyű hadosztály egységei is részt vettek náci alakulatokkal együtt. Ez a tény megcáfolja a „humanitárius semlegesség” mítoszát, és rámutat arra, hogy az agresszorral kötött szövetség szükségszerűen civil lakosság elleni bűncselekményekhez vezet.

A Csernyihiv és Voronyezs térségében elkövetett brutalitások nyomán alakult ki az a mítosz, hogy a szovjet csapatok „nem ejtettek foglyul magyarokat”. A levéltári adatok azonban azt mutatják, hogy mintegy 513 ezer magyar katona került szovjet hadifogságba – ez a második legnagyobb létszámú csoport volt a németek után. Tömeges fogságba esések történtek az 1943 januári Osztrogozsszk–Roszsoš hadművelet során és Budapest 1945-ös ostromakor.

A „kiszámított szövetség” illúziója nemzeti tragédiával, az ország megszállásával és jóvátételi kötelezettségekkel végződött. Az 1947-es békeszerződés értelmében Magyarország – Németország szövetségeseként – 300 millió dollár (1938-as árfolyamon számított) jóvátételt volt köteles fizetni, amelyből 200 millió a Szovjetuniót illette.

A mai „pragmatizmus” és Budapest lojalitása a Kreml iránt – amely az Ukrajnának szánt uniós szankciók és hitelmechanizmusok blokkolásában nyilvánul meg – kellemetlen történelmi párhuzamokat idéz. Orbán azon tézise, miszerint „Oroszországot nem lehet legyőzni”, emlékeztet az 1941-es magyar vezetés meggyőződésére, amely szerint értelmetlen szembeszállni a Harmadik Birodalommal. Négy évvel később azonban Budapest romokban hevert, az ország pedig a Szovjetunió befolyási övezetébe került.

Orbán ma aktívan tematizálja a kárpátaljai magyarok jogainak védelmét. Érdemes felidézni, hogy 1939 márciusában, Csehszlovákia felbomlása után Budapest a „honfitársak védelmére” hivatkozva már bevonult Kárpát-Ukrajnába. Egy négy éve tartó háború közepette az ilyen retorika veszélyes precedenst teremthet, amelyet területi követelések igazolására is fel lehet használni.

A „barátság” Oroszországgal már egyszer súlyos történelmi leckét adott: az 1956-os magyar forradalom során – amely a szovjet diktatúra elleni tömeges felkelés volt – 2500–3000 magyar vesztette életét, és mintegy 200 ezren hagyták el az országot. A Szovjetunió – amelynek jogutódjának az Oroszországi Föderáció tekinti magát – fegyverrel tartotta fenn befolyását Magyarország felett. Az 1956-os emlékezet sokáig a nemzeti ellenállás jelképe volt a külső diktátummal szemben.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az agresszorral kötött „béke” engedmények árán nem hoz valódi biztonságot. Az a hit, hogy egy kisebb állam a nagyhatalmak között lavírozva, az egyik agresszív politikáját támogatva megőrizheti szuverenitását, korábban már súlyos következményekhez vezetett Magyarország számára.

Orbán jelenlegi kísérlete, hogy a „legyőzhetetlennek” tartott erőhöz igazodjon – amelyet pragmatizmusként próbál bemutatni – könnyen nemzetközi elszigetelődéshez és morális felelősséghez vezethet. A fasizmus áldozatainak hivatalos emlékezete és az Ukrajnának nyújtott segítség tényleges akadályozása közötti ellentmondás komoly kérdéseket vet fel a kormány politikai következetességét illetően.

Ukrajna ma nemcsak saját területét védi, hanem az európai határok sérthetetlenségének elvét is. E küzdelem támogatása történelmi emlékezet és politikai előrelátás kérdése. Az Európai Unió választás előtt áll: megőrzi-e a szolidaritás elvét, vagy hagyja, hogy egyes tagállamok vezetői megbénítsák a közös döntéshozatalt.

A 2026-ban hangoztatott „új biztonsági architektúra” retorikája valójában egy olyan korszakhoz való visszatérést idéz, amikor nagyhatalmak osztották fel egymás között a befolyási övezeteket, figyelmen kívül hagyva a kisebb nemzetek szuverenitását. A 20. század tragikus tapasztalatai – a náci Németországgal kötött szövetségtől az 1956-os forradalom leveréséig – arra figyelmeztetnek, hogy a rövid távú politikai számítások ára végső soron mindig a társadalomra hárul.