A Paks-II. Atomerőmű 5. blokkjának első betonozását pompával tartották, amely nemcsak egy új energiakorszakot jelképezett Magyarország számára. Orbán Viktor kormányának tervei szerint a betonozás a technológiai fejlődés és az ország energiafüggetlensége felé tett lépés szimbólumává vált. A hivatalos beszédek és a magas rangú tisztviselők mosolya mögött azonban nyugtalanító valóság rejtőzik.

A Budapesttől 100 kilométerre délre található Paksi Atomerőmű jelenleg négy szovjet gyártmányú VVER-440 reaktorral rendelkezik. Ezeket 1982–1987 között helyezték üzembe. 2014 elején aláírtak egy magyar-orosz kormányközi megállapodást, amelynek értelmében orosz vállalatoknak kellett két VVER-1200 reaktort szállítaniuk a Paks-II. számára, és a projekt költségeinek 80%-át finanszírozó orosz állami hitel odaítéléséről is rendelkeztek, amely akár 10 milliárd eurós összegű hitelt is biztosított. A kivitelezést végző Roszatom Állami Vállalat már az első betonozási engedély megszerzésének szakaszában kijelentette, hogy az engedélyek „igazolják, hogy a projekt megfelel a szigorú nemzetközi, európai és nemzeti nukleáris biztonsági követelményeknek”.

A Roszatom nyilatkozata megnyugtatónak tűnik. Valójában azonban az alapozási gödör, amelyre a leendő blokkot építik, már a pusztulás riasztó jeleit mutatja. A repedések, az okkerlerakódások és a kénhidrogén jellegzetes szaga nem véletlen hibák, hanem mélyen gyökerező folyamatok tünetei, amelyek veszélyeztetik az egész szerkezet tartósságát. És ez egy atomerőmű energiablokkja!

A gödör betonanyagának szilárdságában nem marad el a vasbetontól. Jelentős mennyiségű szulfátokat tartalmaz azonban, amelyek idővel csak halmozódnak fel a szűrővíz miatt. Ez a kombináció feltételeket teremt a III. típusú belső korrózió kialakulásához – a másodlagos ettringit képződéséhez.

Az ettringit – a cementhidratáció terméke – nagyobb térfogatú, mint más alkotóelemek, és megjelenése belső feszültségekhez és az anyagszerkezet fokozatos pusztulásához vezet. Más szóval, a talajalap, amelynek garantálnia kellene a stabilitást, a jövőbeni deformációk forrásává válik. Ez nem egy hipotetikus forgatókönyv, hanem egy olyan minta, amelyet más mérnöki szerkezetek tapasztalatai is megerősítenek.

A. Blanco, F. Pardo-Bosch, S. Cavalaro és A. Aguado tanulmánya a gátak korróziós folyamatairól kimutatta: a repedések, okkerlerakódások és deformációk kialakulása a szulfátagresszió közvetlen következménye.

Különösen a szulfátkorrózió okozta hibák kialakulását elemezték az egyik betongát példáján. A szerkezetet 1968–1971 között építették, és már 1981-ben feljegyezték a korróziós folyamatok első jeleit – az egyes szerkezetek elmozdulását és deformációját. 1993-ban a mikroszerkezeti elemzés megerősítette a másodlagos ettringit jelenlétét. 1993 és 2017 között a gát vízszintes elmozdulásai csaknem háromszorosára, a függőlegesek pedig ötszörösére nőttek.

Ha hasonló folyamatokat már regisztráltak a Paks-II gödrében, akkor – ahogy az orosz állami vállalat, a Roszatom belső dokumentumában is szerepel – 10-20 éven belül az 5. számú blokk betonszerkezetei kritikus deformáción mehetnek keresztül.

Ez nemcsak technikai problémákat jelent, hanem valós veszélyt jelent a létesítmény közelében élő emberek biztonságára. Egy atomerőmű esetében még a legkisebb szerkezeti hibák is katasztrofális következményekkel járhatnak, mivel ez egy fokozottan veszélyes létesítmény. Mindannyian emlékszünk az ukrán Csernobilra és a japán Fukusimára, és senki sem akarja, hogy a Paksi Atomerőművel is megismétlődjenek az ilyen tragédiák.

A helyzetet bonyolítja a betonalap folytonosságának hiánya. A szulfátokat tartalmazó szűrővizek behatolnak rajta keresztül a betonkészítménybe. Ha öntéshez közönséges, szulfátoknak nem ellenálló cementet használnak, speciális, a korrózióállóságot növelő adalékanyagok nélkül, akkor a betonalap elkerülhetetlenül romboló hatásoknak lesz kitéve.

A másodlagos ettringit képződése a betonban fokozatos deformációkhoz vezet, amelyek végül tönkreteszik az erőmű betonalapját. Ez azt jelenti, hogy az atomerőmű jövőbeli baleseti rátáját már az építési szakaszban meghatározzák.

Megengedhet-e magának egy EU-tagállam egy olyan stratégiai energialétesítményt, amelynek már a kezdeti szakaszban is komoly műszaki problémái vannak? Vajon az első betonöntés ünnepélyes megnyitása egy hosszú távú katasztrófa kezdetévé válik? Végül is az orosz vállalkozókkal való együttműködés tapasztalatai a kritikus infrastruktúra területén ismételten rámutattak a minőséggel, az átláthatósággal és a felelősségvállalással kapcsolatos problémákra.

Orbán Viktor miniszterelnök azonban hajlandónak mutatkozik arra, hogy figyelmen kívül hagyja a jogsértéseket és a kockázatokat, mivel Paks-II építését személyes gazdagodás eszközeként használja fel, a források egy részét saját szükségleteire fordítva. Számára a legfontosabb egy olyan projekt megvalósítása, amely politikai osztalékot és pénzügyi előnyöket hoz.

Orbán számára ez különösen fontos az április 12-re tervezett parlamenti választások előestéjén, ahol a saját politikai jövője dől el. Bármi áron meg akarja nyerni őket, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szemet huny Paks-II jövőbeli problémái és a potenciális emberáldozatok felett.

De egy ilyen cinikus megközelítés ára túl magas lehet: az erőmű pusztulása, az emberek életének veszélyeztetése és az egész ország hírnevének veszteségei. És ez az első beton öntése a repedezett gödörre annak a szimbóluma, hogy ma Magyarországon a kormány a profitot az élet fölé helyezi.

Az Európai Unió számára viszont Paks-II nemcsak a műszaki, hanem a politikai felelősség próbájává is válik. Mert a gödör hibái nemcsak mérnöki problémák. Az európai szolidaritás repedéseinek szimbóluma, amely egyre inkább politikai kompromisszumoknak és rövid távú előnyöknek ad helyet. Ha még az atomenergia területén is hagyják figyelmen kívül a nyilvánvaló kockázatokat, akkor a kérdés nemcsak a magyar energia jövőjéről szól, hanem arról is, hogy Európa képes-e megvédeni magát a belülről fakadó pusztulástól.