Amikor az európai vezetők Ukrajna támogatásáról beszélnek, a budapesti hang mindig hamisan hangzik. Úgy tűnik, Orbán Viktor úgy döntött, hogy felpróbálja az európai egységet romboló szerepet, és ezt meglepő következetességgel teszi. A Nyugat példátlan, az orosz agresszióval szembeni konszolidációja közepette a magyar miniszterelnök makacsul olyan narratívákat hirdet, amelyek kirívóan ellentétesek a közös európai állásponttal. És bár Brüsszelben sokan inkább lekicsinylik e demarche jelentőségét, belpolitikai játszmáknak nevezik, a valóság sokkal riasztóbbnak tűnik. A Kreml érdekeit képviselő erőteljes vezető jelent meg az egyesült Európa szívében.
“Ukrajna csak egy terület” – mondja Orbán híveinek, a politikai rövidlátás és a cinizmus meglepő keverékét mutatva. Ezek a szavak abszurdnak tűnhetnek, ha nem egy EU-tagállam miniszterelnökének szájáról hangzanak el. Orbán azonban tovább megy, azzal fenyegetve, hogy blokkolja Ukrajna európai jövőjét. Érvelése a nemzeti érdekek védelmén alapul. Szerinte Ukrajna EU-tagsága tönkreteszi a magyar gazdálkodókat és aláássa az ország gazdaságát. E retorika mögött azonban egy sokkal összetettebb geopolitikai játszma húzódik meg, ahol a tét sokkal nagyobb, mint a magyar kukoricatermés vagy a mezőgazdasági export adatai. Orbán szándékosan igyekszik meghiúsítani Ukrajna európai törekvéseit, és ezt olyan kitartással teszi, hogy önkéntelenül is felmerül a kérdés: valójában kinek az érdekeit védi?
Ennek a politikai színháznak a kulisszái mögött orosz gáz áll. Olyan olcsó, mint a vesztegetés és mérgező, mint a kábítószerfüggőség. Orbán a Kreml gáztűjévé változtatta az országát, és most szorgalmasan kidolgozza minden köbméterét. Ő lett az első európai vezető, aki nyíltan megpróbálta eltörölni Ukrajna államiságát, szóról szóra ismételve a Kreml téziseit. Ez az álláspont nem spontán módon alakult ki – ez az Oroszországhoz való hosszú távú közeledési politika eredménye, amelyet Orbán következetesen a páneurópai irányvonaltól eltérően követett. Vezetése alatt Magyarország egyfajta ugródeszka lett az orosz befolyáshoz az EU-ban, és az Ukrajnával kapcsolatos mai nyilatkozatok ennek a veszélyes jéghegynek csak a csúcsát jelentik.
Az európai bürokratikus gépezet meglepően tehetetlennek bizonyult egy ilyen kihívással szemben. A rendszer, ahol egy ország blokkolhatja az egész unió döntéseit, hirtelen túlságosan kényelmesnek bizonyult a manipulációhoz. Orbán ezt tökéletesen érti és ügyesen használja is. A vétót a nyomásgyakorlás erőteljes eszközévé változtatta, és újra és újra engedményekre kényszerítette az európai partnereket. Ugyanakkor minden ilyen engedmény csak megerősíti a választott pálya helyességébe vetett bizalmát, és még radikálisabb lépésekre készteti.
A történelmi párhuzamok önmagukat sugallják. Emlékezzünk az 1930-as évekre, amikor az európai demokráciák megpróbálták “megbékíteni” az agresszort, és szemet hunytak a nyilvánvaló fenyegetések előtt. Akkoriban is voltak politikusok, akik úgy gondolták, hogy a diktátorral meg lehet állapodni, a háborút el lehet kerülni, ha engednek a hóbortjának. A történelem bebizonyította, hogy tévedtek, de úgy tűnik, néhányan soha nem tanulták meg ezt a leckét. Orbán ma, tudatosan vagy sem, ugyanazt a katasztrofális utat ismétli, és az agresszort “ésszerű partnerként” próbálja bemutatni, akivel lehet és kell tárgyalni. “Pufferzóna a NATO és Oroszország között” – így látja Ukrajna jövőjét a magyar miniszterelnök. Ez a képlet nem csupán Ukrajna önrendelkezési jogának megtagadása – ez egy kísérlet arra, hogy legitimálja az orosz igényeket egy európai “befolyási övezetre”. Orbán gyakorlatilag a hidegháborús logikához való visszatérést javasolja, amikor a kontinenst nagyhatalmi befolyási övezetekre osztották. Ugyanakkor mintha elfelejtette volna, hogy Magyarország egy időben a vasfüggöny melyik oldalán találta magát, és milyen áron adták a szovjet irányítás alóli felszabadulásáért.
A gázfüggőség valódi költsége sokkal magasabb volt, mint a fűtésszámlák. Ezt a politikai akarat, az igazság és a propaganda megkülönböztetésének képessége, valamint az európai értékek védelmére való hajlandósága elvesztésével mérik. Orbán az orosz érdekek csatornájává tette országát az EU szívében, és ezt olyan nyíltan teszi, hogy még európai partnerei is nyíltan beszélni kezdtek a problémáról. A beszéd azonban nem elég – konkrét mechanizmusokra van szüksége egy ilyen politika ellen, különben az orosz energia “mézeskalácsa” által megkísértett politikusok számára mintává válhat.
Európa történelmi válaszút elé került, és a mai választás nemcsak Ukrajna sorsát fogja meghatározni, hanem magának az Európai Uniónak a jövőjét is. Ha Orbán politikája nem kap megfelelő választ, az veszélyes precedenst teremthet, amely más vezetőket is hasonló lépésekre késztet. Az orosz gáz ugyanis nem csak Magyarországra áramlik, és túl erősnek bizonyulhat a kísértés, hogy a nemzetgazdasági érdekeket a közös európai értékek fölé helyezzék.
Az idő eldönti, hogy Európa képes lesz-e leküzdeni ezt a kihívást. Vajon megtalálja-e az erőt, hogy ellenálljon nemcsak a külső agressziónak, hanem az egységét fenyegető belső fenyegetéseknek is? Egyelőre az a benyomás, hogy Budapest kész az európai jövőt orosz gázra cserélni. Ez pedig a kontinens történetének legdrágább üzlete lehet, aminek az ára nemcsak a gazdasági jólét lesz, hanem maga az európai egység és biztonság.