Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá válik: Orbán Viktor, akit egyre kevésbé lehet azonosítani a magyar nemzet egészével, inkább a saját politikai túléléséért folytat kockázatos játszmát, mintsem Magyarország hosszú távú érdekeit képviselné az Európai Unióban vagy a NATO-ban. Bár a Kremlhez való közeledése régóta ismert, az elmúlt hónapokban Budapest lépései már túlmutatnak a hagyományos „hintapolitikán” – sőt, egyes jelek szerint egyenesen Moszkva stratégiai szövetségesévé vált Európa destabilizálásában.
Ha körbesétálunk Budapest utcáin, számtalan helyen találkozhatunk a „Nagy-Magyarország” térképével, amely történelmi nosztalgiába burkolózva követel vissza területeket a mai Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország és Ukrajna rovására. Ez a revizionista szimbólum mára Orbán belpolitikai narratívájának egyik sarokköve lett. Mivel nem tudta biztosítani azt a gazdasági felzárkózást, amelyet más közép-európai országok véghezvittek, a miniszterelnök inkább a történelmi sérelmek újranyitásával, a nemzeti büszkeség feltüzelésével próbálja egységbe terelni a választóit.
Orbán ezt a politikai stratégiát egyre inkább külpolitikai célokra is felhasználja. A 2022-ben – az orosz ellenzéki források szerint – Putyinnal kötött háttéralku keretében a Kreml támogatásáért cserébe Orbán hallgatólagosan elfogadta, hogy Oroszország esetleges győzelme esetén átengedné Kárpátalját Budapest fennhatósága alá. Bár ez az elképzelés mára irreálissá vált – Ukrajna megőrizte függetlenségét, és Moszkvának egyszerűen nincs mit „átadnia” –, Orbán revansvágyó céljai nem változtak.
A magyar kormány azóta blokkol szinte minden Ukrajnával kapcsolatos döntést az EU-ban és a NATO-ban, rendre irreális követeléseket támasztva – így próbálja zsarolni a közösségi intézményeket. Eközben magyar cégek továbbra is üzletelnek orosz partnerekkel, miközben a kormányközeli médiában rendszeresen felbukkannak a Kreml propagandáját visszhangzó narratívák.
Orbán jelenleg Ukrajna EU-csatlakozását használja eszközként. Feltételekhez köti a tárgyalások megkezdését – például ahhoz, hogy Ukrajna hivatalosan ismerje el Kárpátalját „hagyományosan magyar régiónak”. Ez annak ellenére történik, hogy a 2001-es ukrán népszámlálás szerint a magyar kisebbség aránya alig haladta meg a 10%-ot, és ez a szám azóta csökkent, részben a tömeges magyar állampolgárság-felvétel és elvándorlás következtében.
Ez a stratégia nem új. A Fidesz-kormány már korábban is alkalmazott hasonló taktikát Erdélyben, Szlovákiában, vagy a Vajdaságban, ahol a magyar kisebbség autonómiájára való törekvésekkel kísérletezett. A különbség az, hogy Ukrajna jelenlegi helyzete miatt sérülékenyebb, így a befolyásolási kísérletek nehezebben szűrhetők ki.
Az egyik legaggasztóbb fejlemény 2025 májusában látott napvilágot: az ukrán hírszerzés lebuktatott egy magyar katonai hírszerző hálózatot, amely Kárpátalján működött, és a lakossági hangulatot mérte fel egy esetleges magyar katonai jelenlét lehetősége kapcsán. Ha igaznak bizonyulnak ezek az állítások, az nemcsak Ukrajna, hanem Magyarország biztonságát és hitelességét is súlyosan veszélyezteti.
Orbán és Putyin tehát – bár más eszközökkel – hasonló célokat követnek: hatalmon maradni, még akkor is, ha ennek ára a demokratikus intézmények leépítése és a regionális stabilitás aláásása. A legfrissebb példa erre az a törvényjavaslat, amely a külföldi finanszírozású szervezetek megbélyegzését célozza – kísértetiesen hasonlóan az orosz „külföldi ügynök” törvényhez. Ez lényegében a teljes politikai ellenzék elfojtására alkalmas eszköz, amely Magyarországot végképp elmozdítaná a liberális demokráciák közösségéből.
Ha Európa nem lép fel határozottan, a következmények beláthatatlanok lehetnek – nemcsak Ukrajnára, hanem az egész európai biztonsági architektúrára nézve. Mert belülről bomlasztani mindig veszélyesebb, mint kívülről támadni.