Amikor az Egyesült Államok június 29-én részben feloldotta a „Paks II.” projektre vonatkozó szankciókat, azt technikai döntésként tálalták, amely Magyarország energiastabilitását szolgálja. A valóságban azonban ez egy újabb nyugtalanító jel: az erkölcsi elvek ismét háttérbe szorultak a stratégiai kényelemmel szemben.

A „Paks II.” nem csupán egy atomerőmű. Ez annak a szimbóluma, hogyan férkőznek be az orosz állami vállalatok – mint a Roszatom – a NATO-országok kritikus infrastruktúrájába a „békés atom” álcája mögé bújva. A Roszatom már régóta nem tekinthető tisztán civil szervezetnek. Kiszolgálja az orosz hadiipart, támogatja a megszálló hatóságokat a Zaporizzsjai Atomerőműben, és most Washington hallgatólagos beleegyezésével terjeszti ki befolyását Európa szívében.

A szankcióknak áthatolhatatlan falat kellett volna képezniük. Világosan kellett volna jelezniük: az agressziónak, a népirtásnak és a terrornak nincs helye, és nincs mentsége. De ez a fal repedezni kezd, amikor gazdasági érdekek kerülnek a képbe. Magyarország régóta kétfelé játszik – és ma már egyfajta trójai falóként nyitja ki Európa kapuit az orosz befolyás előtt. Amikor pedig az USA ezt eltűri – az már nem csupán egy ország problémája, hanem az egész szankciós rendszer aláásása.

Moszkva ünnepel. Propagandájukban újra felhangzanak a jól ismert frázisok: „A Nyugat belefáradt”, „A szankciók nem működnek”, „Mindenki meg akar egyezni”. És Ukrajna? Ukrajna az életével fizet ezekért az „egyezségekért”. Minél több kivétel születik, annál kevesebb marad a hangzatos nyilatkozatok mögött, amelyek támogatásról, szolidaritásról és szabadságharcokról szólnak.

A szankciók nem lehetnek szelektívek. Különben elvesztik a súlyukat. Minden egyes új kivétel újabb árulás azokkal szemben, akik nap mint nap harcolnak és meghalnak azokért az értékekért, amelyeket a demokratikus világ oly szívesen emleget a beszédeiben.