Oroszország a volt Szovjetunkió utódállamait hagyományosan saját befolyási övezetének tekintette. Az ukrajnai háború óta azonban hatalma visszaszorult a térségben.

Az Orosz Föderáció évtizedeken át domináns erőként volt jelen az úgynevezett „közelkülföld” – a volt Szovjetunió utódállamaiban – politikai, gazdasági és katonai életében. Moszkva hosszú időn át célként tűzte ki, hogy fenntartsa befolyását ebben a térségben, amelyet nem csupán történelmi örökségként, hanem saját biztonsági zónájaként, sőt identitásának részét képező geostratégiai övezetként értelmezett. Ez a törekvés azonban az utóbbi években látványos törést szenvedett. Különösen az Ukrajna ellen 2022-ben indított teljes körű háború óta egyre világosabbá válik: Oroszország elveszítette vonzerejét, tekintélyét és irányító szerepét a térség számos állama felett.

A háború ugyanis nemcsak Ukrajna belső kohézióját erősítette meg és mélyítette el nyugati integrációs szándékait, hanem lavinaszerű változást indított el más volt szovjet köztársaságok gondolkodásában is. A félelem, a bizonytalanság, és az orosz katonai expanzió lehetősége arra ösztönözte a régió országait, hogy távolabb kerüljenek Moszkvától – politikailag, katonailag és kulturálisan egyaránt.

A Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (CSTO) – amelyet Oroszország a NATO keleti alternatívájaként épített fel – ma már nem bír ugyanazzal a súllyal mint korábban. Az olyan országok, mint Kazahsztán vagy Örményország, egyre nyíltabban megkérdőjelezik Moszkva vezető szerepét, és alternatív biztonsági kapcsolatokat keresnek. Örményország például, miután Oroszország passzívan viselkedett az Azerbajdzsánnal kiújuló konfliktus során, hivatalosan is felfüggesztette CSTO-tagságát, és egyre határozottabban közeledik az Európai Unióhoz. Kazahsztán pedig diplomáciai egyensúlyozással próbálja elkerülni, hogy Moszkva Ukrajnához hasonló beavatkozást hajtson végre ellene. A közép-ázsiai ország világossá tette: elutasítja azokat a szuverenitást megkérdőjelező narratívákat, amelyekkel a Kreml indokolta Ukrajna lerohanását – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Jeffrey Mankoff, az Egyesült Államok Nemzeti Védelmi Egyetemének kutatója. 

Oroszország már kulturálisan sem vonzó a volt szovjet tagállamok számára

Moszkva a „puha hatalom” terén is komoly visszaesést tapasztal. A korábban domináns orosz nyelv és kultúra fokozatosan háttérbe szorul a volt szovjet tagállamok többségében. Az oktatási rendszerek átalakulása, a nyugati és regionális kulturális befolyás megerősödése, valamint az orosz propaganda hitelvesztése következtében a fiatalabb nemzedékek már kevéssé kötődnek Oroszországhoz. Különösen látványos ez Georgiában, Moldovában és a balti államokban, de Kazahsztánban és Üzbegisztánban is egyre erőteljesebb a nemzeti identitás hangsúlyozása és az orosz befolyással szembeni védekezés.

A katonai területen sem sikerült megőriznie vezető szerepét Oroszországnak. A 2022 óta tartó ukrajnai háború óriási emberi és anyagi erőforrásokat köt le. Ennek következtében Moszkva egyre kevésbé képes aktívan jelen lenni más térségekben. Az orosz hadsereg harci potenciálját jelentősen megcsapolta a háború: sok felszerelés megsemmisült, a hadsereg morálja megrendült, és az orosz védelmi ipar nehezen tudja pótolni a veszteségeket. Eközben Kína és Törökország fokozatosan bővítik jelenlétüket a térségben – nemcsak gazdasági, hanem katonai értelemben is.

Csökkenő gazdasági befolyás

A gazdasági kapcsolatok terén is csökken Oroszország szerepe. A nyugati szankciók és a technológiáktól való elzártság miatt Oroszország kevésbé képes versenyképes gazdasági partnerségeket kínálni. A térség országai Kína, az Európai Unió, a Közel-Kelet és Dél-Ázsia felé fordulnak, miközben új kereskedelmi útvonalakat és energetikai projekteket építenek ki, amelyek függetlenednek az orosz infrastruktúrától. Kazahsztán például új olajexport-csatornákat keres a Kaszpi-tengeren keresztül, megkerülve az orosz területeken haladó vezetékrendszert.

Az ukrajnai háború tehát nemcsak Oroszország nemzetközi megítélését rontotta, hanem strukturális gyengeségeit is felerősítette. A hatalomkoncentráció, a gazdasági függőségek és a külpolitikai arrogancia egyre kevésbé vonzó alternatíva a függetlenségüket újraértékelő volt szovjet köztársaságok számára. Ezek az államok egyre inkább a szuverenitás, a diplomáciai sokszínűség és a nyugati értékrend irányába mozdulnak el, ami gyökeresen megváltoztathatja a posztszovjet térség geopolitikai térképét.

Ami egykor homogén, orosz irányítás alatt álló régiónak tűnt, ma már egy sokszínű, többpólusú térséggé alakul, amelyben Oroszország már nem meghatározó, hanem egy a sok szereplő közül. A jövő nagy kérdése, hogy a térség államai képesek lesznek-e megerősíteni függetlenségüket anélkül, hogy új függőségi viszonyokba kerülnének – legyen szó Kínáról, Törökországról vagy más globális hatalmakról.

Egy dolog azonban bizonyos: a „közelkülföld” fogalma – ahogy azt Oroszország értelmezte – végérvényesen a múlté.