Ukrajna legelkötelezettebb támogatói hallani sem akarnak arról, hogy a diplomácia helyet kapjon az orosz agresszió visszaszorítását célzó erőfeszítésekben, legalábbis addig, amíg orosz katonabakancsok tapossák Ukrajna földjét. De a moszkvai vezetés és a nyugati országok közti párbeszéd hiánya végzetes következményekkel járhat. Tanulni kellene az 1962-es rakétaválság tapasztalataiból.
Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke azok közé a vezetők közé tartozik a világon, akik felnőtt fejjel élhették meg a kubai rakétaválságot, amikor az USA és a Szovjetunió az atomháború szélére sodródott – kezdi az akkori és a most dúló ukrajnai konfliktus összehasonlítását Gideon Rachman, a Financial Times publicistája. Az amerikai államfő, aki akkor 20 éves egyetemi hallgató volt, most félig-meddig homályosan, de egyben figyelmeztetően arról beszélt, hogy az ukrán-orosz háború elérkezett abba a szakaszába, amikor az 1962-es válság óta a legnagyobb a nukleáris világvége veszélye.
Biden megjegyzését népi nyilvános pusmogás követte, bírálói orosz kollégája, Vlagyimir Putyin kezére játszik azzal, hogy ezt a lehetőséget emlegeti. Miközben Putyin és az orosz hadsereg egyre mélyebbre süllyed a háború mocsarába és a nyugati hírszerzés szerint az oroszok kifogyóban vannak a lőszerből, amiről a hadsereg vezetése állítólag csak az utóbbi időben értesítette főparancsnokukat, Biden a nukleáris háború emlegetésével erősíti annak riasztó hatását.
A brit üzleti lap szakírója szerint ez a bizonyítéka annak, hogy mennyire hiányoznak a diplomáciai erőfeszítések a békekötésre. Ami eltér a 60 évvel ezelőtti helyzettől az az, hogy akkor a nyilvános kölcsönös fenyegetőzés közepette a háttérben titkos diplomáciai erőfeszítések folytak az atomkatasztrófa megelőzés érdekében.
Hallani sem akarnak
Ukrajna legelkötelezettebb támogatói hallani sem akarnak a diplomáciáról. Ők úgy látják, hogy ezt a háborút csak úgy lehet befejezni, hogy Putyin minden célját meghiúsítják, enélkül az oroszok hídfőállásnak fogják használni azt, amit most megszereznek egy újabb háború elindításához. Ez elvileg logikus, ám messze van a pragmatikus megközelítéstől.
Ugyanakkor ha felsoroljuk, mik lennének a háború lezárásának ideális feltételei, akkor rögtön láthatjuk, mennyi ennek a „realitása”. E szerint az orosz hadsereg elvesztené a háborút és legalább addig visszavonulna, ahonnan az év elején elindult. Moszkvában megbukna Vlagyimir Putyin, és olyan kormány kerülne hatalomra, amely kész lenne részt vállalni a háborús károk eltakarításából, a károsultak kompenzációjából és háborús bűnökkel vádolva bíróság elé állítaná Putyint.
Titokban tárgyalni kéne
Az oroszok a jelenlegi helyzetben növelhetik az Ukrajna támogatóra nehezedő gazdasági nyomást, például a maradék déli gázfolyosó lezárásával, vagy tovább támadhatja a Ukrajna infrastruktúráját, vagy megpróbálhat szabotázsakciókat végrehajtani Nyugat-Európában és az USA-ban. Ezzel egyidejűleg ahogy kifogynak az eszközökből a taktikai atomfegyverek bevetése sem kizárható.
Annak idején 1962-ben végül s titkos diplomáciai erőfeszítések hozták el a kiutat a válságból, ami rámutat arra, hogy a diplomácia ma sem alternatívája az éles szemben állásnak, hanem azzal párhuzamosan kellene működnie, és természetesen nem az ukránok feje felett, hanem velük egyeztetve. Eddig az volt a helyzet, hogy ha vannak is titkos egyeztetések, azoknak nem sok eredményét látni.
Éppen ezért talán a közvetítők igénybevétele lenne a legjobb lehetőség. Erre adott példát a török közvetítéssel tető alá hozott megállapodás az ukrán gabonaexport lehetővé tételéről, ami enyhítette a világon kialakult élelmezési válságot. Recep Tayyip Erdogan török államfőnek jó kapcsolatai vannak mint Moszkvában, mint a nyugati fővárosokban. Jó közvetítő lehet India, amely nem ítélte el Oroszországot az ukrajnai agresszió miatt.