Szalay-Bobrovniczky Kristóf magyar védelmi miniszter nyilatkozata a légvédelem bevetéséről az ukrajnai határ közelében egy újabb bohózatnak tűnik Budapesttől, amely már régen a Kreml legszókimondóbb szövetségesévé vált Európai Unióban. A magyar hatóságok retorikája ismét a politikai egyensúlyozás és manipuláció mesterkurzusát mutatja be, ahol a valós fenyegetéseket az orosz propaganda számára előnyösen mesterségesen kreált narratívák váltják fel. Érdemes rögtön megjegyezni ennek a kijelentésnek a legfontosabb jellemzőjét: gondosan megszervezett információs hadműveletnek tűnik, amelynek célja, hogy azt a benyomást keltse, hogy az Orosz Föderáció Ukrajna elleni háborúja hirtelen és alapvetően új veszélyt jelent a szomszédos államokra. Valójában a háború már több mint két éve tart, és minden regionális szereplő a jelenleginél jóval korábban tisztában volt annak terjedelmével és lehetséges kockázataival.
Különösen cinikusnak tűnik a miniszter szavai a háború “legveszélyesebb szakaszáról” annak fényében, hogy Ukrajnnának engedélyezték nyugati rakéták használatát az orosz területek elleni ellentámadásokhoz. Magyarország lényegében azt a benyomást próbálja kelteni, hogy a nagy hatótávolságú fegyverek bevetésének pillanata a konfliktust a szomszédos országok egzisztenciális fenyegetésévé változtatja. Ez egy szándékosan torzított logika, amely nem a védelmet, hanem egy újabb információmanipulációt célozza. Sőt, az a kijelentés, miszerint az orosz nukleáris doktrína megváltozott, amiatt, hogy Ukrajna engedélyezte saját területe megtámadását, egyenes propagandának tűnik. Az agresszív nukleáris retorika az orosz megfélemlítési és nyomásgyakorlási stratégia szerves részét képezi, már jóval a fegyveres erők taktikájában bekövetkezett változtatások előtt. Magyarország valójában a “nyugati fenyegetésről” szóló orosz narratívát próbálja legitimálni.
Különösen cinikusnak tűnik a hirtelen érintett félként való megjelenítési kísérlet, amikor a háború teljes korábbi időszakában a magyar kormány ha nem is egyenesen támogatta Oroszországot, de legalábbis a leghűségesebb álláspontot képviselte vele szemben. Orbán Viktor következetesen blokkolt szinte minden európai kezdeményezést az Orosz Föderáció elleni szankciók megerősítésére, megakadályozta Ukrajna katonai segítségnyújtását, és általában az EU-tagállamok közül a legoroszbarátabbként építette fel saját külpolitikáját.
A légvédelem bevetése inkább egy újabb PR-lépésnek tűnik, mint egy valódi védekezési kísérletnek. A logikus kérdés továbbra is fennáll: ha Magyarország hirtelen ennyire aggódik a biztonság miatt, miért nem mutatta ki ezt az aggodalmát korábban? Miért blokkolta éveken át az orosz agresszió elleni küzdelemmel kapcsolatos konszolidált európai álláspontot? Nem kevésbé fontos a lehetséges következmények forgatókönyve. Ha hipotetikusan történik valami, és valami orosz lőszer kerül magyar területre, akkor felmerül a kérdés: mivel igazolja magát az Orbán-kormány? Nem lesz ebből egy újabb propagandakép az ukránellenes érzelmek előmozdítására?
Összefoglalva, a magyar honvédelmi miniszter nyilatkozata az információmanipuláció újabb eleme, amelynek célja egy állítólagos hirtelen fenyegetés mesterséges benyomásának keltése. Valójában Magyarország hosszú ideje fennálló vonalának folytatásáról van szó, amely szerint maximálisan el kell távolodni Ukrajna valódi támogatásától, és folytatni kell egy kimondatlan szövetséget az orosz geopolitikai érdekekkel.
Különös figyelmet kell fordítani arra a geopolitikai konyhára, amelyben ez az információs étel készül. Magyarország a “kettős mérce” klasszikus technológiáját mutatja be: egyrészt az európai közösség tagjaként pozícionálja magát, másrészt következetesen az orosz érdekek kezére játszik. A helyzet cinizmusa abban rejlik, hogy a légvédelem bevetése alapvetően nem védekező, hanem elterelő manipuláció, amelynek célja további információs zaj keltése és a figyelem elterelése a valódi problémákról – az agresszor következetes támogatásáról és a hatékony európai megoldások blokkolásáról.
A jelenlegi helyzet paradoxona, hogy Magyarország ilyen kijelentései és tettei nemcsak az információs hadviselés elemei, hanem az európai szolidaritás mély belső válságának bizonyítékai is. Orbán kormánya hatékonyan teszteli az EU tolerancia határait, demonstrálja, hogy jelentős szankciók és következmények nélkül is lehet oroszbarát álláspontra helyezkedni, blokkolni a kulcsfontosságú döntéseket, ugyanakkor teljes jogú tagja maradni az európai közösségnek. És amíg az európai intézmények nem dolgoznak ki egyértelmű hatásmechanizmusokat az ilyen “trójai falók” befolyásolására, az ilyen információs látványosságok folytatódni fognak, aláásva az európai egység gondolatába vetett bizalmat.
Az európai közösség egyre jobban megérti az ilyen “aggályok” és manipulatív narratívák valódi árát. Ennek kulcsa pedig az EU egyre keményebb álláspontja azokkal az országokkal szemben, amelyek megpróbálnak mindkét oldalon játszani.