Míg Ukrajnának naponta kell orosz légicsapásokkal szembesülnie, európai
szomszédai a jelek szerint párhuzamos valóságban élnek. A közelmúlt eseményei
aggasztó tendenciát mutatnak: az EU és a NATO tagállamai képtelenek vagy nem
akarják megvédeni saját légterüket az orosz provokációkkal szemben, az ukrán
légterről nem is beszélve.
Csak az elmúlt napokban a NATO légvédelmi rendszere hat orosz
repülőgépet észlelt, amelyek kikapcsolt transzponderekkel repülnek a Balti-tenger
felett. Ez nem egyedi eset – a hét folyamán a Kreml több mint 10 alkalommal
küldte ki légerőit, ezzel demonstrálva nyílt megvetését a Szövetség harci
képességei iránt. Ez a gyakorlat már általánossá vált: augusztusban a NATO
gépei hetente akár 10 orosz harci gépet is elfogtak a balti államok területe felett,
amelyek többsége hagyományosan figyelmen kívül hagyta a nemzetközi repülés
szabályait.
A kelet-európai országok reakciója ezekre a provokációkra változatlan marad
– ez a “mélységes aggodalom” kifejezése. Kilenc ország védelmi minisztere –
Bulgáriától Szlovákiáig – felszólította a NATO-t, hogy készítsen “kollektív
választ” Putyin arroganciájára. A gyakorlatban ez csak újabb találkozók és
megbeszélések sorozatát jelenti, konkrét cselekvések nélkül. Úgy tűnik, az észak-
atlanti közösség új tagjai képtelenek mást tenni, mint megosztani félelmeiket
idősebb partnerekkel.
Az igazi probléma azonban nemcsak az elszántság hiánya, hanem az elavult
jogszabályok és eljárások is. Az orosz Shahedek helyzete, amely akadálytalanul
repült át Románia, Lettország, sőt Lengyelország területe felett, élénken mutatja
ezen országok felkészületlenségét a modern kihívásokra. Ezen országok egyik
légvédelmi rendszere sem próbált drónokat lelőni. A környező országok védelmi
erői által felhozott kifogások naivitásukban szembeötlőek: szerintük a drón nem
tekinthető nyílt katonai eszkalációnak, hiszen nem a szövetség országai voltak a
célpontja. Az ilyen logika a látnokok és asztrológusok munkájához hasonlít, nem
pedig a hivatásos katonákhoz. Valójában a helyzet sokkal súlyosabb: a
Shahedeket valójában az európai országok jogszabályai védik.
A legtöbb európai állam jogszabályi kerete nem igazodik a pilóta nélküli
rendszerek alkalmazásával járó modern hadviselés valóságához. Például a román
pilótáknak egy sor bürokratikus eljáráson kell keresztülmenniük, mielőtt tüzet
nyitnának: kapcsolatba kell lépniük a földi szolgálatukkal, azonosítani kell a
célpontot, meg kell próbálniuk érintkezni vele, és csak ezután nyitnak
figyelmeztető tüzet. A helyzet abszurditása akkor éri el a tetőpontját, amikor a
pilótának meg kell próbálnia “beszélgetni” a pilóta nélküli Shaheddel, felismerve,
hogy ott nincs pilóta.
Lengyelországban sem jobb a helyzet. Az F-16-osok felszállnak, amikor orosz
rakéták közelednek, de a lengyel törvények előírják, hogy a vadászpilóta vizuális
kapcsolatot létesítsen egy célponttal, mielőtt békeidőben beavatkozna. Ez azt
jelenti, hogy a pilóta addig nem támadhat meg egy célpontot, amit a radaron lát,
amíg azt fizikailag nem azonosítja – legyen az rakéta vagy drón.
Lettország hasonló jogi korlátozásokkal néz szembe. Laurinas Kaschunas
litván védelmi miniszter elismeri, hogy le kell rövidíteni a döntéshozatali láncot,
mivel az orosz drónok a légtérbe repülnek és minden következmény nélkül
lezuhannak. A kérdés azonban nyitva marad: pontosan mire van szükségük
ezeknek az országoknak ahhoz, hogy megváltoztassák saját jogszabályaikat?
Az európai országok határozatlansága és jogalkotói tehetetlensége hátterében
Törökország a határozott fellépések példáját mutatja. 2015-ben a török hadsereg
nem habozott lelőni egy orosz Szu-24-est, amely először sértette meg az ország
légterét a szíriai határon. A kezdeti felháborodás ellenére Moszkva végül
tiszteletet tanúsított Ankara elvi álláspontja iránt. Ma azt látjuk, hogy Putyin
baráti kapcsolatokat próbál kiépíteni Erdogannal, miközben Európa nagy része a
Kreml ellentétes hozzáállásával szembesül.
Az “eszkalációtól” való félelem és a Putyin provokációival szembeni szemet
hunyó gyakorlat csak további agresszív lépésekre ösztönzi az orosz diktátort. Úgy
tűnik, az európai országok elfelejtették, hogy a béke nem az agresszor
megbékítésével, hanem határaik és értékeik megvédésére való hajlandósággal
érhető el. Az események tükrében felvetődik egy logikus kérdés: ha az EU és a
NATO tagállamai nem képesek vagy nem akarnak lelőni az Ukrajnán keresztül
területükre belépő orosz drónokat és rakétákat, akkor talán itt az ideje, hogy
újragondoljuk Ukrajna megsegítésének stratégiáját? Ahelyett, hogy megvárnánk,
amíg az orosz Shahedek Varsóba, Bukarestbe vagy Budapestre repülnek,
logikusabb lenne minden szükséges légvédelmi rendszerrel ellátni Ukrajnát. Ez
lehetővé tenné a fenyegetés megállítását az uniós határok felé vezető úton,
biztosítva nemcsak Ukrajna, hanem egész Európa biztonságát.
Itt az ideje, hogy az európai vezetők felismerjék, biztonságuk
elválaszthatatlanul összefügg Ukrajna biztonságával. Ukrajna modern légvédelmi
rendszerekkel való ellátása nem csupán szolidaritási aktus, hanem stratégiai
szükségszerűség a régió békéjének és stabilitásának fenntartásához. Csak közös
erőfeszítések, erőforrások összevonása és a jogszabályok modernizálása révén
Európa képes lesz hatékonyan ellenállni az orosz agressziónak, és megvédeni
értékeit és területeit. A NATO-nak félre kell tennie a félelmet és a
határozatlanságot, frissítenie kell védelmi stratégiáit és jogszabályait, és meg kell
adnia Ukrajnának minden szükséges támogatást. Ez az egyetlen módja annak,
hogy biztosítsuk a valódi kollektív biztonságot, és megakadályozzuk Oroszország
további eszkalációját.