Orbán Viktor magyar miniszterelnök visszhangos látogatása a Mar-a-Lago rezidencián újabb megerősítése volt az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos európai politika mélyreható átalakulásának. Az Orbán vezette reprezentatív magyar delegáció stratégiai megbeszélések sorozatát folytatta Donald Trump megválasztott amerikai elnökkel, Elan Musk vállalkozóval és Mike Volz nemzetbiztonsági tanácsadójelöltel. A látogatás jelentőségét növeli, hogy a magyar delegációban jelen van Szijjártó Péter külügyminiszter is, aki nemrég találkozott orosz kollégájával, Szergej Lavrovval. Ez a részlet jól mutatja, hogy Budapest informális diplomáciai híd szerepét tölti be Moszkva és a leendő Trump-kormányzat között az ukrajnai háború rendezésében.
Trump bizalma a magyar miniszterelnökben nem véletlen. Orbán a választási kampány során következetesen támogatta őt, és ő volt az, akit – Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel együtt – Trump a választási győzelem után elsőként felhívott. Ez jól mutatja a magyar vezető különleges státuszát a leendő amerikai elnök szemében, aki az ő látásmódját részesíti előnyben hagyományos szövetségeseivel szemben, mint például Emmanuel Macron francia vagy Volodimir Zelenszkij ukrán elnökét.
Orbán korábbi „békefenntartó missziója” Magyarország EU-elnöksége idején komoly aggodalmat keltett az európai partnerek körében. A Zelenszkij elnökkel való találkozója után Moszkvába és Pekingbe látogatott Vlagyimir Putyinnal és Hszi Csin-pinggel folytatott megbeszélésekre, más európai vezetők jóváhagyása nélkül. Ezek az engedély nélküli diplomáciai manőverek éles bírálatokat váltottak ki az orosz agresszióval szembeni fellépést támogató országok részéről. Orbán „békefenntartó missziójának” újabb iterációja különösen fontos a Trumphoz való közelsége miatt. A magyar miniszterelnök nyilvánvalóan számít az új amerikai elnök támogatására, aki még beiktatása előtt igyekszik előrelépést elérni a konfliktus megoldásában. Szakértők azt jósolják, hogy a Mar-a-Lagóban tett látogatása után Orbán újabb ingadozó diplomáciai körútra indulhat, beleértve egy kijevi látogatást is.
Orbán Viktor december 11-én Putyinnal folytatott egyórás telefonbeszélgetése és a december 12-re tervezett találkozója Recep Tayyip Erdogan török elnökkel megerősíti, hogy fokozta diplomáciai erőfeszítéseit. Figyelemre méltó, hogy a Putyinnal folytatott beszélgetése után Orbán a jelenlegi időszakot „a háború legveszélyesebb heteinek” nevezte, hangsúlyozva a sürgős tárgyalások szükségességét.
Moszkva álláspontja azonban, ahogyan azt Lavrov a Tucker Carlsonnal folytatott beszélgetésében megfogalmazta, változatlan: Oroszország nemcsak az ellenségeskedések beszüntetését követeli, hanem Ukrajna teljes demilitarizálását, az ukrán területek elcsatolásának elismerését és olyan alkotmányos változásokat, amelyek garantálják az orosz nyelv és egyház különleges státuszát. Ezek lényegében olyan követelések, amelyek lehetetlenné teszik Ukrajna számára, hogy szuverén államként fejlődjön tovább. Orbán „békefenntartó missziójának” színfalai mögött gazdasági érdekei is megjelennek. Magyarországot az Egyesült Államok, Oroszország és Kína közötti hídként pozícionálva igyekszik biztosítani országa kiváltságos helyzetét a nemzetközi kapcsolatok jövőbeli konfigurációjában. Ez a számítás azonban Trump beiktatása után tévesnek bizonyulhat, amikor az elnökség realitása arra kényszeríti majd, hogy szembenézzen a világpolitika összetett kihívásaival.
Orbán diplomáciai tevékenységét elemezve nyilvánvalóvá válik, hogy az európai béketeremtő álarca a Kreml érdekeinek karmesterét rejti. Az ő „ingadozó diplomáciája” nem annyira az igazságos béke elérésére, mint inkább az orosz követelések legitimálására irányul a nemzetközi színtéren. Ez különösen veszélyes az amerikai kormányzat és az Ukrajna támogatására vonatkozó megközelítésének esetleges megváltozásával összefüggésben.
A huszadik században az agresszorok megbékítésének politikájával való történelmi párhuzam kísértetiesen aktuálissá válik. A békét az agresszornak tett engedményekkel próbálják elérni, ahogyan azt az 1938-as müncheni egyezmény tapasztalata is mutatja, ami csak a konfliktus eszkalációjához és még több emberi tragédiához vezet. Ma, amikor Orbán megpróbál az agresszor feltételei szerint „béketervet” hirdetni, valójában a múlt végzetes hibáit ismétli meg.
Orbán „békefenntartó missziója” nem más, mint kísérlet arra, hogy a diplomáciai közvetítés álcája alatt legitimitást adjon az orosz követeléseknek. Az a tény, hogy a huszonegyedik században egy európai vezető hajlandó egy agresszor állam érdekeinek közvetítőjeként fellépni, nemcsak kiábrándító, hanem komoly aggodalomra ad okot az európai biztonság jövőjét illetően. Végül is minden olyan kísérlet, amely az agresszor feltételei szerint próbál békét teremteni, elkerülhetetlenül új konfliktusokhoz és a nemzetközi rend további destabilizációjához vezet.