Amikor Oroszország közép-európai befolyásáról beszélünk, általában a propagandista weboldalak, Telegram-csatornák vagy a Kremlhez közel álló politikusok kerülnek szóba. Létezik azonban egy másik, jóval kevésbé látható csatorna is: a kultúra és a történelmi emlékezet.

Olyan szervezetek, kulturális események, nyelvi programok, megemlékezések és civil kezdeményezések hálózatáról van szó, amely évek alatt alakult ki. Ezek sokszor nyíltan és teljesen legálisan működnek, ezért ritkán tekintenek rájuk a külföldi politikai befolyás eszközeiként.

Ebből a szempontból különösen tanulságos Szlovákia tapasztalata.

Amikor a kultúra politikává válik

Első pillantásra sok ilyen kezdeményezésnek semmi köze a politikához. A szláv kultúráról, az orosz nyelvről, a közös történelemről, a második világháborúról vagy az orosz nyelvű közösségek támogatásáról szólnak.

Éppen ez teszi őket alkalmassá a befolyásgyakorlásra.

A kultúrát és a történelmet általában semleges területként kezelik, ahol nehéz politikai üzenetet felfedezni. Egy fesztivál, kiállítás, nyelvi klub vagy megemlékezés a civil élet természetes részének tűnik.

Ráadásul az ilyen rendezvényeket szervező intézmények és személyek többnyire legálisan és nyilvánosan működnek. Nem egy rejtett hálózatról van szó, hanem olyan szereplőkről, amelyek a helyi kulturális életbe is szervesen beilleszkedhetnek.

Ezért minden kritika könnyen kényes politikai kérdéssé válhat: vajon nem a kisebbségek kulturális jogai vagy a háború áldozatainak emlékezete elleni támadásról van-e szó?

A probléma azonban nem önmagában a szláv kultúrával vagy az orosz nyelvvel van. A kérdés akkor merül fel, amikor a kulturális tevékenység rendszeresen összekapcsolódik egy olyan állam érdekeivel, amely háborút folytat Ukrajna ellen.

Miért működik a „szláv egység” gondolata?

A „szlávság” fogalma jóval tágabb Oroszországnál. A szláv népek közé tartoznak többek között a szlovákok, csehek, lengyelek, szlovének, bolgárok, ukránok és sok más nép.

Éppen ez a szélesség teszi alkalmassá a koncepciót az orosz narratívák közvetítésére.

Az orosz képviselők és a hozzájuk kapcsolódó szervezetek nem feltétlenül egy háborút folytató állam képviselőiként jelennek meg, hanem egy szélesebb „szláv kulturális párbeszéd” résztvevőiként.

Ezen a szinten Oroszország mintha megszűnne konkrét külpolitikával rendelkező állam lenni. Ehelyett egyszerűen a nagy szláv család egyik tagjaként — gyakran pedig annak természetes központjaként — jelenik meg.

Így fokozatosan elmosódik a határ Oroszország mint állam és Oroszország mint egy feltételezett „szláv világ” kulturális része között.

És éppen ennek az elmosódásnak lehet politikai hatása.

A történelmi emlékezet mint belépési pont

Ebben a rendszerben különösen fontos szerepet kap a történelem, mindenekelőtt a második világháború és a Szovjetunió szerepe Közép-Európa felszabadításában.

A térség országai számára ez rendkívül érzékeny téma. A háború áldozatainak és a harcokban részt vevő szovjet katonáknak az emlékezete valóban a kollektív emlékezet része.

A probléma akkor kezdődik, amikor ezt az emlékezetet egy jóval szélesebb történelmi kép közvetítésére használják.

Kiállításokon, megemlékezéseken, ünnepségeken és a háborús évfordulók alkalmával gyakran elsősorban a szovjet, illetve ténylegesen az orosz szerep kerül előtérbe. Eközben a történelem összetettebb részei háttérbe szorulhatnak: más népek szerepe, a szovjet politika ellentmondásos vonatkozásai, valamint azoknak a közép-európai országoknak a tapasztalatai, amelyek 1945 után a szovjet érdekszférába kerültek.

Egy-egy ilyen esemény önmagában teljesen ártalmatlannak tűnhet.

Ám ha ugyanaz az értelmezés éveken keresztül ismétlődik, fokozatosan az egyetlen magától értetődő történelmi változat benyomását keltheti.

Így alakul ki egy a mai orosz külpolitika számára kedvező történelmi narratíva.

A legfontosabb nem az egyes esemény, hanem az összhatás

Egy fesztivál önmagában aligha változtatja meg egy társadalom Oroszországról alkotott képét. Ugyanez igaz egyetlen kiállításra vagy nyelvi klubra is.

A befolyás azonban fokozatosan alakulhat ki.

Egy ember éveken keresztül hasonló üzenetekkel találkozik különböző környezetekben: kulturális rendezvényeken, helyi médiában, megemlékezéseken, ifjúsági programokban vagy diaszpóraszervezetek tevékenységében.

Az egyes elemek elkezdik erősíteni egymást.

Ennek eredményeként tartós kép alakulhat ki Oroszországról, a szovjet múltról és a „szláv világról”. Éppen ezért ez a halmozott hatás fontosabb lehet, mint bármely egyedi propagandakampány.

A diaszpóra, a fiatalok és a média

E rendszer másik fontos eleme az orosz nyelvű közösségekkel folytatott munka.

Nyelvtanfolyamok, kulturális központok, civil szervezetek, orosz nyelvű tartalmak és ifjúsági programok önmagukban nem jelentenek problémát. Éppen ellenkezőleg: a nyelvi és kulturális identitás megőrzéséhez való jog a demokratikus társadalmak természetes része.

Ezért nem az a kérdés, hogy az orosz nyelvű diaszpórának joga van-e saját kulturális élethez. Természetesen van.

A kérdés az, hogy egyes szervezetek, médiumok vagy kulturális projektek milyen kapcsolatban állnak az orosz állami struktúrákkal, illetve tevékenységük mennyiben illeszkedik az orosz külpolitika érdekeihez.

Erre csak konkrét tények alapján lehet válaszolni: a finanszírozás, a személyi kapcsolatok, a partnerségek és a tevékenység tartalmának vizsgálatával.

Fontos ugyanakkor, hogy a gyanú ne terjedjen ki az egész orosz nyelvű közösségre.

Miért fontos mindez az Európai Unió számára?

Az Európai Unió szempontjából önmagában az orosz vagy szláv kultúra népszerűsítése nem jelent biztonsági fenyegetést.

A nyelvtanulás, a kulturális csere és a háborús áldozatokról való megemlékezés a demokratikus társadalmak természetes része.

A kockázat akkor jelenik meg, amikor ezek a platformok egy összehangolt rendszer részévé válnak, amely kapcsolatban áll egy olyan állam intézményeivel, amely agresszív háborút folytat egy szomszédos ország ellen, és a történelmet, illetve a kultúrát külpolitikai eszközként használja.

Éppen ezért Európának világosabban kellene elválasztania egymástól a hagyományos kulturális tevékenységet és a külföldi politikai befolyást.

Ez jelentheti a kulturális és emlékezetpolitikai szervezetek finanszírozásának nagyobb átláthatóságát, az oktatás és kultúra területén működő külföldi állami intézményekre vonatkozó egyértelműbb szabályokat, valamint nyílt társadalmi vitát arról, hol húzódik a határ kulturális csere és politikai befolyás között.

A normalizáció kockázata

Közép-Európa nem egységes Oroszország megítélésében. Szlovákia például hosszabb ideje viszonylag pozitívabb hozzáállást mutat Moszkvához, mint a térség egyes más országai.

A kulturális és történelmi infrastruktúra nem feltétlenül hozza létre ezt a hozzáállást a semmiből. De hozzájárulhat annak fenntartásához és újratermeléséhez.

És itt jelenik meg a legfontosabb hosszú távú kockázat.

Ha bizonyos történelmi és kulturális narratívákat éveken keresztül semlegesnek és magától értetődőnek mutatnak be, azok fokozatosan a társadalmi diskurzus megszokott részévé válhatnak.

Moszkva különleges szerepe, a szovjet történelem orosz értelmezése és az a kép, amely Oroszországot a „szláv világ” természetes vezetőjeként mutatja be, nem feltétlenül egyetlen nagyszabású propagandakampány révén válik elfogadottá.

Hanem több ezer apró, első pillantásra politikamentes találkozáson keresztül.

A kultúra nem ellenség. De nem szabad figyelmen kívül hagyni

Nem arról van szó, hogy minden néptánccsoportban, orosz nyelvű rendezvényben vagy megemlékezésben veszélyt kellene látni.

A lényeg más: fel kell ismernünk azt a pontot, amikor a kulturális tevékenység már nem pusztán kultúra, hanem egy szélesebb politikai befolyásolási stratégia részévé válik.

Ehhez nem tiltásokra van szükség azon az alapon, hogy „minden, ami orosz, veszélyes”, hanem átláthatóságra, a kapcsolatok ellenőrzésére, a finanszírozás vizsgálatára és az egyes kezdeményezések tartalmának elemzésére.

Mert a befolyás gyakran akkor működik a leghatékonyabban, amikor már észre sem vesszük, hogy propagandáról van szó.