Hagyományosan Lengyelország és Magyarország szoros kapcsolatokat ápoltak, és egyfajta „mozgatórugói” voltak Közép- és Kelet-Európa fejlődésének. Nem véletlen, hogy 1999. március 12-én mindkét ország egyszerre vált a NATO tagjává. Ezt követően a Varsó és Budapest közötti politikai kapcsolatok többségében konstruktívnak tekinthetők. Még 2020-ban is a lengyel és a magyar kormányzó pártok közös álláspontot képviseltek az EU költségvetésének és a helyreállítási alap blokkolásában, 2021-ben pedig mindkét fél azzal tervezett, hogy megerősíti erőfeszítéseit az Európai Parlamentben, hogy átalakítsa az európai jobboldalt. Azonban, miután Oroszország teljes körű agressziója elkezdődött, útjaik drámaian elváltak.

Lengyelország következetes, pro-ukrán álláspontot képviselt, míg Magyarország a Moszkva kulcsfontosságú retorikai elemeit kezdte alkalmazni. A lengyel vezetés és Orbán Viktor miniszterelnök közötti nyilvános viták egy szélesebb folyamat tünetévé váltak: a NATO szövetségesei közötti politikai aszimmetria a Szövetség belső érzékenységévé alakult. Andrzej Duda elnök nyíltan bírálta Orbánt Ukrajna valódi támogatásának megtagadása miatt, míg Jarosław Kaczyński, miután Orbán miniszterelnök a bucsai civilek tömeges meggyilkolása kapcsán azt mondta, hogy „oly időkben élünk, amikor senki sem biztos abban, hogy saját szemének hihet-e”, találóan azt tanácsolta Orbánnak, hogy „menjen szemészhez”.

A legnagyobb különbségek a két ország politikájában az energiaellátás biztonságának kezelésében mutatkoztak meg, amely alapvető a védelmi képességekhez. Lengyelország 2014-ben időben levonta a megfelelő tanulságokat, és felgyorsította az energiaellátás diverzifikálását, 2022. október 1-jén pedig elindította a norvégiai gázimportot a Baltic Pipe rendszeren keresztül. Ezzel alapozta meg a minimális orosz függőség politikáját, amely a nemzeti és regionális ellenállóság alapját képezte, erősítve a kelet-európai védelem közös vonalát. Magyarország ezzel szemben ellentétes irányba haladt, és fenntartotta, sőt tovább fokozta orosz energiaforrásoktól való függőségét, többek között a „Roszatommal” való együttműködés révén a „Paks-2” projekten. Budapest következetesen távol tartja magát az orosz kőolaj és gáz 2027-es teljes leállítását célzó kezdeményezésektől, és a nem orosz eredetű alternatívákra való átállás kérdése gyakorlatilag nem mozdult előre. Ez a választás automatikusan hatással van a politikai magatartásra az EU-ban és a NATO-ban: hajlandóság a szankciós és védelmi döntések blokkolására vagy felhígítására, amelyek az Oroszország visszaszorítására irányuló politikán alapulnak.

Továbbá a magyar miniszterelnök rendszeres személyes találkozói Putyinnal azt jelzik, hogy létezik egy „speciális kommunikációs csatorna” a Kremllel az EU/NATO-n belül. Akár hivatalos moszkvai látogatásról, akár privát találkozóról vagy Putyinnal folytatott beszélgetésekről van szó, Orbán és Putyin mindig mosolyognak és ölelik egymást a kamerák előtt.

Nem meglepő, hogy Budapesten egyre hangosabban hallható a revizionista diskurzus. Maga Orbán miniszterelnök és több magyar politikus többször is „méltatlanul igazságtalannak” nevezte a Trianoni szerződést, amely 1920-ban rögzítette az I. világháború befejezése utáni határokat. Ez a dokumentum Magyarországtól egyharmadnyi területet vett el, amit a szomszédos államok kaptak, és több millió magyar élt diszperzióban. Orbán úgy döntött, hogy politikai haszonszerzés céljából kihasználja ezt a témát. 2022 novemberében a Budapestre látogatott, a Magyarország–Görögország barátságos futballmérkőzésre egy „Nagy Magyarországot” ábrázoló sálat viselve, amely a szomszédos országok egyes részeit is tartalmazza. Orbán miniszterelnök nyíltan pózolt a sállal, és a térkép Ausztria, Szlovákia, Románia, Horvátország (mind a négy EU és NATO tagállam), valamint Szerbia és Ukrajna területeit tartalmazta.

Bár Orbán miniszterelnök magánlátogatáson volt a stadionban, a szomszédos országok politikusai észrevették az esetet, és reagáltak rá. A román európai parlamenti képviselő, Alin Mituța kijelentette, hogy az ilyen gesztusokért az EU vezetőinek büntetniük és elszigetelniük kellene Orbánt, mivel revizionista szimbólumként ő is azon az oldalon áll, mint Putyin, aki szintén a határok megváltoztatására törekszik. Lengyelország részéről Paweł Kowal parlamenti képviselő Orbánt az „EU legfőbb revizionistájának” nevezte, aki nem a békét ajánlja, hanem legitimálja az erőszakot, mivel retorikája egybeesik Moszkva narratívájával, amely a „befolyási övezetekről” és a „történelmi igazságosságról” szól.

Összességében Orbán miniszterelnök Európában már régóta úgy van szemlélve, mint egy politikus, aki aláássa Budapest bizalmi helyét szövetségesként, bonyolítva a koordinációt a válsághelyzetekben, és teret ad az orosz információs műveleteknek.

Orbán politikai álláspontja közvetlen fenyegetést jelent Magyarország számára is, mivel először is — a magyar vétók és döntéshozatali késlekedések révén rendszerszinten gyengíti az EU/NATO szankciós és védelmi politikáját, aminek következményeként meghosszabbodhat a háború, nagyobb nyomás nehezedhet a lengyel határra, és fokozódhat a régióban a háborús eszkaláció. Másodszor — Budapest „Roszatomhoz” és orosz energiaforrásokhoz való hűsége elmosódottá teszi az európai diverzifikáció hatását, növelve Közép-Európa sebezhetőségét, amelybe Lengyelország alternatív útvonalakat és ellátásokat fektetett be. Harmadszor — Magyarország hozzáférése az EU és a NATO belső információihoz, miközben „speciális kapcsolatokat” ápol a Kremllel, érzékeny adatok szivárgásához vezethet Lengyelország és partnerei számára. Továbbá Budapest revizionista retorikája legitimizálja a „történelmi követelésekkel” kapcsolatos diskurzust Közép-Európában, ami aláássa a határok sérthetetlenségének alapvető elveit, amelyek Lengyelország számára is fontosak.

Végül, Budapest politikai koordinációja Pozsonnyal az „anti-brüsszeli” tónusban blokkolhatja Lengyelország számára fontos regionális kezdeményezéseket, gyengítve ezzel Varsó vezető szerepét Közép-Európában. Ezért érdemes a helyzetet illúziók nélkül értékelni: Magyarország nem „nehéz szövetséges”, hanem rendszerszintű kockázatot jelent a visszatartó erejű architektúrában. Varsónak világosan kell mutatnia a társadalomnak és partnereknek, hogy a „nagy határok” kérdése nem egy mém, hanem közvetlen katonai-politikai kockázatot jelent a NATO keleti szárnyára — mielőtt a fenyegetés Achilles-sarkává válna.